December 21.

Mély és kellemes álmomból Frank Sinatra Deck The Halls című száma riasztott fel. A dal fülsiketítően üvöltött a szomszéd szobából. Nyögve a hátamra fordultam, és megdörzsöltem a szemem. Miért nem kezdődhet egyetlen téli reggel sem valami idegesítő karácsonyi dal nélkül?
– Nelly! – szóltam. Mivel se felelet nem jött, se a zaj nem halkult, felültem.
– Nelly, kapcsold már ki! – kiáltottam hangosabban, de ő még mindig nem reagált. Pár perc múlva megelégeltem. Dühösen belebújtam a papucsomba, és kisétáltam a folyosóra, majd megálltam az ajtó előtt és bekopogtam. Semmi válasz. Nem érdekelt, mit fog szólni, benyitottam.
Ahogy sejtettem: a húgom teljes hangerővel bömböltette a hi-fi tornyát. Nem is vette észre, hogy beléptem. A szekrénye előtt állt, fél vállal a falnak dőlve, karba tett kézzel méregette a ruhakészletét.
– Nem hallottad, hogy szóltam? – léptem oda hozzá idegesen. Unottan rám nézett, aztán újra elfordult.
– Nem – felelte egyszerűen. – Épp nagy döntésképtelenségben szenvedek.
Sóhajtottam.
– Segítsek?
Felcsillant a szeme.
– Igen – vágta rá, és mint egy győztes hadvezér, sarkon fordult, és leült az ágyára. Kinyújtottam a kezem és megropogtattam az ujjaimat, mintha én is egy csatára készülnék. Ami azt illeti, Nelly ruhatára valóban katasztrófa volt. Behajoltam a szekrénybe, és kutakodni kezdtem.
– Figyelj – szólalt meg hirtelen –, valami karácsonyi szettet válogass nekem össze. Tudod, az utolsó nap miatt.
Fájdalmas tekintettel fordultam felé.
– Muszáj? Nem volt elég már belőle?
– Ugyan, Iris, három nap múlva karácsony. Nem mondhatod, hogy nincs meg az ünnepi hangulatod.
A lejátszó dalt váltott, alkalomhoz illően árasztotta a Rockin’ Around the Christmas Tree-t Brenda Lee feldolgozásában.
– Nem, nincs – morogtam. – Egy szem hó sem esett még a télen.
– De fog – bizonygatta a húgom, miközben felhúzta a lábát, és előre-hátra hintázott ültében.
Megcsóváltam a fejem, aztán újra a szekrény felé fordultam. Hosszas keresgélés után végül előhúztam egy piros miniszoknyát, fehér pólóval és fehér, szőrmegalléros kötött kardigánnal.
– Ez a legkarácsonyibb szett, amit innen elő tudok neked állítani – tettem le mellé a ruhadarabokat.
– Húúú,köszi! – ugrott fel, és megölelt. Meglepődtem az erejétől. Csak két évvel fiatalabb nálam, mégis, lassan túlnő engem.
Bár különböző a stílusunk, azt soha, senki sem vonta kétségbe, hogy testvérek vagyunk. A hajunk vörösesszőke, bár Nelly-é egy árnyalattal sötétebb és hosszabb, mint az enyém. Sötétzöld szemünket apánktól örököltük, pisze, szeplős orrunkat azonban anyától. Egyébként imádjuk egymást, csak eltérőek a nézeteink.
Vegyünk egy példát:
A húgom odavan minden ünnepért, ami létezik. Még a hanukát is meg akarja ünnepelni, pedig nem is vagyunk zsidók. A karácsonyra már halloween után elkezd készülni. Leállíthatatlan. J
Ugyanakkor én nem vagyok ilyen. Mármint, szeretem a karácsonyt, meg minden, de ha november eleje óta egy szem hó sem esik, és nyakunkon az ünnep, na azt már nem. A karácsonyhoz hozzátartozik a térdig érő, ropogós hótakaró, ami belepi egész Minnesotát.
Hát, ezért nem várom a szeretet ünnepét. Elromlik a hangulatom.
De nem akartam Nelly lelkesedését lerontani, úgyhogy kimentem a szobából, és én is átöltöztem. A másik dolog, amiben egyformák vagyunk a húgommal, hogy imádjuk a ruhákat, és órákat tudunk tölteni a szekrény előtt azon filózva, hogy mit is vegyünk fel.
Aznap azonban másképp volt. Mivel előtte már kiválogattam Nelly szettjét, úgy gondoltam, nem árt, ha legalább külsőleg kicsit ünnepien nézek ki. Felvettem egy piros, spagettipántos miniruhát fehér kardigánnal és fekete, tűsarkú csizmával. A hajammal nem tudtam mit kezdeni, úgyhogy lehajoltam, összeborzoltam, és fújtam rá egy adag lakkot. A végeredmény nem lett túl szexi, de nem is ez volt a célom, hanem az, hogy kinézzek valahogy.
Végül letipegtem a konyhába.
Ha létezik ember, aki Nelly-nél is jobban imádja a karácsonyt, az anya. Az egész házat feldíszítette már december elsején, a kerttel, a fákkal együtt. Minden szegletből boák, füzérek, égősorok néztek rám. A konyha is díszben úszott, anya előszedte a régi karácsonyi harisnyáinkat, és fellógatta a kandallóra, amit kissé gyerekesnek találtam tizenhét évesen, de mindegy. Nem akarok beleszólni, még megbántanám. J
– Jó reggelt, Iris – fordult felém, amikor leértem. Csinos volt, mint mindig. Talpig pirosban, Mikulássapkában. Mindegy. J
– Neked is – ültem le egy bárszékre a konyhapulthoz. – Mi van reggelire?
– Gyümölcskenyér és fahéjas tea – tett le elém egy gusztusosan elrendezett tányért anya. Ínycsiklandó volt. És karácsonyi.
– Bon jour – ugrált le a lépcsőn Nelly. – Éhen halok.
– A reggeli tálalva – mutattam magam mellé, mire a húgom is helyet foglalt.
– Na, készen álltok az utolsó tanítási napra?
– Igen! – lelkendezett Nel. – Mindjárt karácsony!
Azt hiszem, sosem fog felnőni. Tizenöt éves fejjel még mindig ugyanolyan aranyos, mint tíz éve. J
– És te, Iris? – kérdezte anya.
– Igen. Bár szívesebben járnék suliba.
Nel ledöbbenve nézett rám.
– Ezt ugye nem mondod komolyan?
– De igen – rántottam meg a vállamat. – Miért? Jobb, mint karácsony, hó nélkül. Inkább legyen iskolai érzésem, mint hamis ünnepi. Na, ezt jól megmondtam.
Jó, szeretek tanulni, na. Nem vagyok stréber. Csak jók a jegyeim. J